4
Egyetlen művészet sem csupán a nagyokból táplálkozik. Ők sem nőhetnének meg a kisebbek nélkül,
az irodalomtörténet folyamatosságát ezek az utóbb kevéssé ismert vagy elismert szerzők tartják fenn.
Közülük válogatunk, hogy kiemeljük őket a feledésből. Legalább a tudat, tudatunk következő „kihagyásáig”.
                                                                               
                                                                                                                                                                       Dr. Bárdos László                                                                                                                                                                               irodalomtörténész
Szerkesztő: Fetykó Judit
Hegedűs Zoltán
Hegedűs Zoltán
1912-1989
MEZTELEN ÉLET

A kormos vasöntőműhelyek fölött az éj izzik,
mint az olvadó érc. Sistereg és morajlik.
Kint a fekete horizonton túl
véres és szörnyű a némaság.
A vak éjszakából roppant madarak
úsznak el, mind magasabbra lebegve,
s a végtelen utaknál messzebb ér a szárnyuk.
Nyomukban sűrű, képtelen és nehéz
sötétség jön, fényektől idegenül,
a félelmek mélységes csendje,
iszapos tenger, fojtó sűrűség,
s példátlan iszonyat.

Az asszonyokból a tej elapad, s fiatal
testüknek merész vonala elhal. Az ifjúság
többé nem forrás, nem könnyű csillogás,
nem szerelem és nem irgalom.
Nem hív már élni az öröm,
nem csábít a lélek ifjonti röpte,
már nem hevít a szomjú igazság,
s nem hív munkálni az anyag, –
csak ami dög, ami halált lehel,
az él ma, s rothaszt az erőszak!

A dadogó szájúak,
a szívükben gonosz álmokat ringatók
kiáltanak, az ölni tudók, a nyugtalanok
szólnak ma s mind ellenünk.

Miről beszéltünk egykor, népjogok,
szabadság, munka, értelem,
testvériség! – ki érti meg?
Ó, csak a test és könny, vér és szenvedés,
ez van sorsunkban és hazánkban.

Talán a szél gyermekei vagyunk?
Ha e fekete márciusban
megérinti fájó testünket a nap,
már úgy szűkölünk, mint a veréstől
menekült vadak.
Csak a meztelen élet, nincs más örömünk,
mint amit ismer az állat.

És jó, hogy nincsenek álmaink!
De érezzük a sűrű és meleg napot,
halljuk az újra támadó szelet,
még szívhatjuk a földek nyers szagát.
No lám, még öt érzékünk megmaradt!
Ó, e meztelen élet is öröm, míg érezzük ízeid,
és szilárdságodat tapintjuk, bő anyag!

Ez iszonyú rend nem a mienk,
a nyugalomnak nem örülünk,
itt pusztulunk mind, vérben, mocskosan,
míg körénk hordja a szennyet az idő,
mint a szél a föld szagát az éjben.
Nem kérdi: szenvedsz? nem tudja, mily rémület
élhet szívünkben, mily titkot rejt szavunk? –
Nem gyermekek vagyunk. Gyötrelmeinket
örökbe hagyjuk a világnak!
1944.  március


HAJNAL

Négy órája tart ez a csend, A drótakadályról
lefoszlik lebegő felhőivel az éj,
nesztelenül úszik a süket mezőkön
a köd s a szél.

Négy órája tart ez a csend. A fáradt katonák
az árkokban alszanak,
egykedvű nép, úgy érzi, feláldozni magát
most jött el a pillanat.

Nem kérdi, mért kell halnia. Álmában motyog
s vakarja tetveit,
az árkok sarában piszmog közönyösen,
felnyög s álmodik.

Testükből piszkos gőz száll s a pállott
rongyokból kifordul a szag.
Hajnalodik. A szürke és metsző fény a mezőn
kitakarja a halottakat.

Nézd, milyen szépen fekszenek, mint a gyermek!
Fölöttük fémből van az ég.
A némaság lehömpölyög a partig
és reszket a sötét.

Ne vinnyogj hát, ha megint sziszeg a tűz,
akna robban s az izzó vas üvölt,
ha fejedre újra sarat, kormot okád
és nyeli a ragacsos vért a föld!

A te néped ez. Ma te is viseled
sorsát, ha meghal e szolgahad,
értéke nincs több, mint elhullni a rögök közt
és testét felrugják az urak!

Ez a te néped, itt lélegzik veled. S hallod,
szörnyű rablánca hogy csörög!
Nem menekülsz, itt kéri számon a sorsod
a legnagyobbat bűneid között!

Hogy elhull e nép és belefordul a földbe,
a szolgaságért hal meg csúfosan!
Hajnalodik. A nappal egyszerű fénye kél. S szívedben
üszkös éjszaka van.
1944. őszén
ALKONYAT

Ó, micsoda fény, micsoda kékje
az alkonynak, milyen csodás,
micsoda valószínűtlen béke
ez a szelíd és nyugodt ragyogás!
a közelgő estnek ez a csendje,
ez a zsivajgó, sűrű csend,
mintha mocsarak iszapja lenne,
vagy álom lenne, mit szemedre kent
a bűvészkedő alkonyati nap,
mintha a végtelenből jönne
egy befejezetlen mozdulat,
és elsuhan, míg zengetik a fák
e könnyű árnyakból szőtt zenére
a süketség szörnyű dallamát,
és száll az alkonyi por, a béke.
A távolban mintha köd forogna,
és szederjes sugaraival a hold,
mintha a nagy házakra zuhanna –
a város fölött a levegő zúg,
bolygók nőnek meg fényesebbre,
kihűlt színekkel vakít az út,
s e lebegő alkony összeesve
hamvad, sötétül mint a bánat,
hogy kínzó emlékeit sziszegje
az el nem múló szomorúságnak.

HISZEN MEHETNÉL

A szalmaízű nappalok,
a meleg széljárások fogytán
a tűz fölött már pityóka rotyog
s öregfa duruzsol a konyhán.

Hiszen mehetnél. Mondd, mi köt
e tűzhöz, micsoda barbár
igézet, miféle árnyak,
hogy ellenedre is maradsz már?

Előtted messze a határ
foszló ködökkel. Füstölög.
Suttyomban kél a hold és elszáll
párás szavaid mögött.

Rémülten az ajtódhoz szöknél,
átkúsznál a palánkon, mint a macska,
mint a holló, úgy elröpülnél,
e házban csak a korom maradna!


ÉLETRAJZ
EGYSZER...

Ha elmegyek egyszer innen, nem térek soha vissza
és fel sem támadok,
úgy nézem majd a Föld ezernyi dolgát,
mint eleven bánatot.
Halkan, sietve lépek, úgy tűnök át az esten,
mint árny az árnyakon,
és egyre vékonyabbra fogy a testem
a fonák utakon.
Vén jegenyék alatt baktatok bólogatva,
s felködlik egy szürke völgy,
a lankás dombokon nehéz illattal csábít
a békés, barna föld.
Hiába nyílik ajkam szembejövőt köszöntve,
nem érti senki már,
egy-egy tehén bámul utánam a sötétbe
s szomorúan megáll.
Léptem nem nyomódik az út porába, a föld
melegét nem érzem én,
nem érzi testem a langy este legét, leng idegenül
a táj peremén.
Ha elmegyek majd innen, úgy megyek el, mint
a messzi vándorok,
bár a régi tájakon hosszan, merengve lesném,
napotok mint forog,
mert járnék még itt én, bolyonganék talán
tanyádon, árva nép,
bámulva barmaid, szelíd bánatod látva
s utolszor áldva még,
kit annyiszor vert a balsors, s szenvedni megtanított,
de magadba térni nem,
ki kincseid szétpazarlod és tenyerébe nem vesz
a vak történelem.

EGYÜGYŰ HIMNUSZ

Ó, Nap, te éltetsz minket s érleled
a krumplit sovány földünkben,
úgy lobogsz, mint a képzelet
bizakodó szemünkben!

Te vagy a vakító robbanás,
gyürkőző káosz és idő,
az vagy, mint mi, örök változás,
szívünket érlelő.

Érleled földünket különös
ma még ismeretlen sugárral,
hogy ne legyen kamránk szűkös
és béküljünk ki a világgal!

Ó, Nap, lobogó sugarad
a füvek hegyére lépett,
bontsd ki a csirákat a rög alatt
és tanítsd örömre a népet!
MIT SZÁMÍT AZ

Mit számít az, ha zsarnokod
elűzöd, balga nép,
és soraidból kél a had,
mely ellened támad és ekép
a magad zsarnoka vagy?

Szívedből irtsd ki gyökerig
céda uralmadat,
a sorsod vessen ellene
vassal, mert nem a te javad
a zsarnokság szelleme.

Míves, aki a földbe vág,
ökre s ekéje van,
egy sánta lovat ostoroz,
s pipázva élne boldogan,
nem oszt itt s nem szoroz!

Míves, aki szavakba gyúr
eszméket, gondokat,
a nyomor szapora férgeit,
lázít s nem tétováz sokat,
kutyának számít itt!

Ki hiszi még, hogy a világ
az, minek írva van,
ha zsoldosoknak álma az,
a nép szorong és nyugtalan,
s jól él a kalmár és a gaz?

Mit számít az, ha zsarnokod
elűzöd, balga nép,
és soraidból kél a had,
mely ellened támad és ekép
a magad zsarnoka vagy?
1943.

TÁJ

Az őszi köd, mint sárga rongy, a fák
megrokkant lombjához tapad. Ne nézd.
A varjúnép a szántón ver tanyát,
az erdők dúsan gyűjtik a penészt.

Ne nézd e tájat. Fájna. Csupa seb,
és int valami mély, iszonyú csendre.
A rét mögött vonít egy éhes eb,
s a dűlők fölött por száll el kerengve.

Így változol. Az arcod, a szemed.
Míg állsz csupán s árnyékod meg se rebben.
Egy pillanat. Már elszürkül a táj.

S alszik e márvány alkonyatnál szebben
a vágy szívedben és szívemben.
Ne szólj. Most tart hazafelé a nyáj.
VARÁZSLAT

Könyökig meztelen karokkal,
jó liszttel, könnyű habarókkal
tésztát gyúrsz mindenféle jókkal.

Meghinted lágy ízű gyümölccsel,
hogy kövér nyugalommal tölts el
s felérjek egy útszéli bölccsel.

S hogy kisütöd a forró sütőben,
így varázslod mohó éhségem
illatos tésztába merészen.

Mert nem tűröd a szomorúságom,
nem tűröd, hogy valami fájjon,
nem tűrsz meg keserűt a számon.

S a szomorúságot mégis érzem,
fájdalmam elrejtezik mélyen
maroknyi ingeden, vagy a szélben.

ÖRÖK KISÉRŐ

Ismerlek? Láttalak a lobogó
szélben, a hegyek oldalán zokogó
lombok között.
Ismerlek. Bölcsőm rongyaiból
te bontottál ki, örök kisérőm.
Te tartottál a zuhogó
napsugarakba, s a sötét zubogó
alatt meghalni csábítottál.

A Hója mély berkei mögé
előled és tehozzád szöktem.
Mily jó volt álmatag
bámulni a fényt, a tavaszi
eget, a virágzó mezőt,
s elérhetetlen dolgokat szeretni
mily gyönyörű volt!
Te mutattad, hogy születik a szín,
s a szerelmet Kolozsvár szélein,
hogy sápadt lettem, beteg és hazudozó.

Te haraptad el maró fogaiddal
előlem a gyümölcsök húsát,
téged ismerlek gyermekkorom óta
szakállas szomorúság.
Kattints, akép nagyítható
Kattints, akép nagyíthatóKattints, akép nagyíthatóKattints, akép nagyítható
Kattints, akép nagyítható
Az alanti szerző nevére kattintva az előző számokban közölt gazdag válogatás olvasható.
...
Mednyánszky László: Tiszai halászat.